NEM ÜRES SZAVAK

 2009.02.08. 10:00

Barnás Márton

NEM ÜRES SZAVAK 

Mi lehet egy könyvajánló célja? Valódi célom az, hogy olvassanak. Minél többet. Legyenek mindenolvasók, olvasószentek, de szelektáljanak. Így titkon reménykedem abban, hogy az általam ajánlott írásokat is elolvassák. És ezek elolvasása csakis arra ösztönözheti önöket, hogy még többet olvassanak. Olvasmányaink talán elviselhető hatással lesznek ránk, és így jobban megismerhetjük magunkat, egymást, a bennünket körülvevő, a legbelső világot, szavainkat. Mert ennyi az egész. Szavakat alkotok, formálok – formálom magamat is. Így legalább szavaim előtt nem kell szégyenkeznem – én mindent megpróbáltam. Leírtam őket. Legalább... De adott esteben lehet az a mindenség.

      Tandori Dezső A Legjobb Nap című kötetét már úgy vettem kezembe, és olvastam, hogy korábbi verseskötetein már megedződtem, de nem lettem tandorista. Pedig szeretem Tandori ilyen mondatait: „Gondolok valamit, abba kapaszkodom.” És: „Pusztítsd magad, viselhetőre”. Na ugye. A kötet címadó versét Szép Ernő születésének századik évfordulójára ajánlotta tanítványa (a tanítvány most éppen T. D.), a viszonylag hosszú vers zárása pedig: „Szép Ernő, lelenc madarak: / éljetek! bármi napú ég alatt...” Így megérthetjük, megérezhetjük Tandori művészetének egyik sarkalatos pontját: ahogy nem élhet veréb ember nélkül, úgy ember sem veréb nélkül. Eszünkbe juthat Oscar Wilde gondolata is, nevezetesen: De mi egy madár szíve az ember szívéhez képest? Madár és ember élete, halála szorosan összefügg Tandori művészetében. Mintha madarai halálával nemcsak madarai hagynák el őt, hanem maga az élete is. Gondolom, ez valóban így is van.  Tandori a verebek sorsán, életén, halálán keresztül a mi sorsunkról, életünk fordulópontjairól, halálunk lehetőségeiről elmélkedik, ír. Sorskérdések, sorkijelentések, ennek egyik csodaszép példája A téli etetőtelepről Kőrösi Csoma Sándornak című versében található: „Elmegyek egyre megtalálni / minden nap ami úgyis megvan / élők és holtak különbségét / mintha erre hatásom lenne.” Hatással van ránk. Társainkra: madarakra, emberekre – élőkre, holtakra.

ISTENNEK, HA VAN

 2009.02.06. 10:00

Barnás Márton 
 

                                                 ISTENNEK, HA VAN 

                          JÓNÁS TAMÁS ÖNKÉNTES VAK CÍMŰ KÖTETÉRŐL 

Jónás Tamás nemzedékének talán legismertebb költője. Nem írhatom azt, hogy a fiatalabb költők nemzedékének emblematikus alakja, hiszen ő már egyáltalán nem fiatal a maga 35 évével, persze a szó legfontosabb értelmében sohasem volt fiatal. Mármint legbelül.

      Egy nagy-nagy öregnek, kifejezetten bölcsnek gondolom őt. Nyilván nem sértődne meg, ha nem így gondolnám, de akkor is. Az ő művei alapvetően meghatározták a költészethez való viszonyomat. Másképp olvasok, mióta olvastam az ő köteteit, Nagy szavak, de másképp is élek versei olvasása után. Jónás esetében nem beszélhetünk a versek radikalizálódásáról, mivel versei annál radikálisabbak már nem is lehetnének, mint amilyenek.

      Jónás Tamás Soros, Herder és Arany János alkotói ösztöndíjas költő. Nyolc éves kora óta foglalkoztatja a költészet gondolata.22 évesen pedig már önéletrajzi kisregényt írt, aminek Cigányidők a címe, és ami nagyon erős.

      Az első kötet, amit olvastam tőle, az Ő című, és ezután már minden irodalmi lapban, portálon az ő alkotásait is kerestem. Külön kiemelném még Apáimnak, fiaimnak című alkotását is. A mű szereplőinek (akik ugyebár irodalmi szereplők) szenvedélyei, halálai mintha csak például Szentendrén, egy nagyon is ismerős utcában, házban esnének, történnének meg .Velünk, és bennünk. Ezen kívül megemlíteném még a Kiszámítható józanság című kötetét, melynek versei szerelem- halál-, és anya-versek. Nem könnyű témák, Jónás pedig nem feltétlenül könnyű ember.

      Az ilyen jellegű témák után következhet az ún. istenproblematika. Igen, Isten nemléte, de léte is komoly, súlyos problémát jelent. Az Önkéntes vak című kötet ajánlása: „istennek, ha nincs”.

Ezeket a verseket kategorizálhatjuk úgy, hogy istenes versek is, de talán nem is szükséges kategorizálni.Az elrontott életért nem tehető felelőssé valaki, aki vagy van, vagy nincs…

      Jellemző vers az Ima az Úrért („Bevallom, nincs meggyőződésem a jóról”), vagy a Perellek, Úr! („Elhallgat a hallgatag. Valakit. Végleg el.”) című. Egy másik oldalról is megközelíthetjük létünk mintegy bökkenőit, lásd: a sátán üzenete című vers („ma délután és ma este ne lelkizz / ma visszajön a pokolból a csend is”). Az a lényeg, hogy nem old meg semmit az, ha optimisták vagyunk, ne Istentől, vagy a másik embertől várjuk életünk megoldását. Nekünk, egyedül kell megoldanunk életünket (lásd még Fiamnak című vers : „Halál lesz, fiam, mindenből.”). Mégsem zárkózhatunk be, oda kell figyelnünk a másik emberre, aki újabb lehetőségekkel kecsegtet (Szerelmes vers: „Gyengeség huzatban szellőzködni. / Minden ajtót magára zár, aki nyílt.”).

Az előbb említettnél sokkal fontosabb szerelmes vers, melyben a maga módján ott van a feloldozás, a menekülési (belső)útvonal- a Nem tenger című. Például.„ Tudnám én , hol vagyok. Ha elvesznél bennem. / Kóborolnál el, és magamra találnék.”, illetve még:„ Ide készülődtem. Nyugalmadból tudom. „Ebben, a Nem tenger című versben van az a gondolat, mondat, mely egyfajta tartást, valódi belső nyugalmat adhat: „Csoda, nem isteni ajándék.”

Talán, ha megérezzük ennek a kijelentésnek az igazságát, még boldogabbak is lehetünk. Majd. Egyszer. 
 

VÉGEREDMÉNY 
 

Ingmar Bergman 2001-ben, szeptember 18-án, kedden fejezte be Sarabande című forgatókönyvét, mely nagy valószínűséggel utolsó munkája. Az Európa Könyvkiadó jóvoltából 2003-ban a magyar olvasóhoz is eljutott az ún. irodalmi forgatókönyv. Volt már erre példa persze korábban is, azaz elolvashattuk Bergman alkotásait, és ha az olvasó túlélte (maradandó károsodást okoz, hála érte), megtekinthette a filmeket is. Vagy fordítva. Mindenképpen olyan alakalomról volt, van szó, mely jelentősnek nevezhető a szó legfontosabb értelmében. Megfogalmazhatnám ezt úgy, hogy Bergmant olvasni, és meghalni. Mivel íróként nagyon fontos, filmrendezőként pedig – finom kifejezéssel élve – megkerülhetetlen: Bergman filmet látni (nézni, érezni), és meghalni.

E lap hasábjain is szembesülhet az olvasó a ténnyel, hogy Bergman visszavonul(t). Éppen ezért Sarabande című alkotása minimum olyan könyv, melyet nem lehet (nem ajánlatos) letenni, maximum összegzés, számadás. Kérem szépen, e művet ne tessék több részletben olvasni. Egyszeri, soha vissza nem térő alkalom, olvasási lehetőség, mely a kívánt (nem kívánt) hatást igazából így érheti el.

A mű címe talán magyarázatra szorul. Sarabande: a szvit lassú tétele, de spanyol eredetű francia táncot is jelent.

A Sarabande két főszereplője, Johan és Marianne, már ismerősek lehetnek. Több mint harminc éve, a Jelenetek egy házasságból című Bergman-opusz kapcsán „találkozhattunk” velük. Itt az újabb alkalom. Marianne harminckét év után meglátogatja Johant. Miért is? Marianne látogatásának okát egy mondatban foglalja össze Johannak: „Úgy éreztem, hogy hívsz, hogy szükséged van rám.” Na igen, ha ilyen emberbarát nőről van szó, akkor az első számú főszereplőnknek (Johan) semmi szüksége rá (Marianne jelenlétére), meg úgy általában: senkire sincs szüksége. Johan közelében tartózkodik fia (Henrik), és unokája (Karin) is. Ők csak zavarják Johant, felkavarják életét, továbbra is éltetik benne a gyűlöletet. Marianne még őriz szívében valami meg nem nevezhetőt, valami szeretetet. Johan is megpróbál szeretni (utolsó, kétségbeesett álmegoldás ez a „szeretet”), ám teljesen felesleges. A szeretet (mint valami kábítószer) becsempészése saját világunkba, használata (hiszen valójában eszköz) azonban büntetendő. Bűnhődünk azért, mert találkozunk, szeretünk, összetartozunk. Azáltal, hogy élünk. Együtt.

Johan a végső napokban visszatekint életére. Ő mondja: „Számba veszem az életem. Osztok, szorzok. És megvan a végeredmény… A végeredmény az, hogy szart sem ér az életem. Hogy értelmetlen, nevetséges életet élek, még ha viszonylagos kényelemben is.”

Tehát az élet szar. Minden bizonnyal csak meghalni jó. Amikor találkozunk a szerettünkkel, a kedves halottal, megérezzük, milyen egyszerű az egész (meghalni). Mivel vele vagyunk, már nem is élünk, illetve csak azt érdemes életként megélni. Henriknek köszönhetően érthetjük meg az igazságot, mikor ezt közli: „Egész életünkben azt szeretnénk tudni, hogy milyen a halál, hogy van–e valami utána, vagy nincs. Közben pedig ilyen egyszerű az egész. A zene révén néha megsejtek valamit. Bach zenéjében… Igen.”

Bergman írásának szereplői (a többiek) is megsejtenek valamit Johan közelében. Mintha Karin megtalálná a helyét, a boldogságot a saját életében. Mintha Marianne anyai érzése gyermekével kapcsolatban valóságos lenne (vö. Színről színre). Mintha ez tartást, reményt adna. Mintha.

Aki tudja (és akarja), olvassa el Bergman művét (fordította: Kúnos László), nézze meg a filmet, mely megint (mint mindig) életről, elmúlásról, szeretetről, családról szól. Mindezek fontosságáról, hiábavalóságáról. 
 

 

Barnás Márton

Kornis Mihály: Pestis Előtt

 2009.02.01. 10:00

Utam a kommunizmustól napjainkig címmel is megjelenhetett volna a regény. Kornis Mihály fiatalságán keresztül kísérhetjük nyomon országunk sorsának alakulását a korai szocializmustól a rendszerváltáson keresztül a mai napig. Hogyan vált lázadó ellenállóvá az ország egy része, a rettegés az ávótól, a börtöntől, a szólás- és sajtószabadság hiánya – ezek a fogalmak a mai fiatalok számára már csak a történelem egy-egy fejezetei, míg az idősebb nemzedéknek rossz emlékek, melyek áthatották egész fiatalságukat. Titokban gyártott röpcédulák, eldugott kiállítások bomlasztónak ítélt művekkel, cenzúrázott rádióműsorok, soha ki nem adott könyvek, besúgók a barátok között: olyan időszak volt ez, amely talán a szükséges rossz szerepét töltötte be a mai demokráciához vezető úton. Hiszen a mostani Kornis-féle nemzedéknek köszönhető részben a rendszerváltás, ők hittek egy szabadabb jövőképben, és nem féltek tenni érte, még az oly sokat emlegetett ’70-es években sem. A mű nem ítél és nem tagad, tárgyilagosan mutatja be a Kádár-féle kommunista Magyarország mára már nosztalgikussá szelídült arcát az író személyes élményeit véve alapul. Érdekes olvasmány akár a fiatalok, akár az idősebbek számára, jó alapot adhat egy rég feledett, generációk közötti családi beszélgetéshez is ebéd után.

Endrész Erika

Ne is tagadjuk: az egész Bridget Jones-szal kezdődött. Majd jött a magyar verzió a mi szánk íze szerint: Rácz Zsuzsa és a Terézanyu. Ezt a stílusteremtő hagyományt követi Szécsi Noémi A kismama naplójában, immár továbblépve a manapság oly divatos szingli-lét küszöbén, melyet lássuk be őszintén, egyre inkább kényszeredetten és fanyalogva vállalunk csak fel. A könyv fiatalos lendülettel és igencsak szabad szájjal megírt napló, ahogy címe is sugallja. Egy váratlanul anyai örömök elé néző huszonéves lány mindennapjait mutatja be a kezdeti sokkoló, majd örömteli hírtől egészen a szülés nehéz, de csodás élményéig. Noémi – a már említett 'révbe jutott' szingli – szemén keresztül figyelhetjük a várandós világot 9 hónapon keresztül, rémisztően humoros, helyenként humorba burkoltan rémisztő sztorikkal fűszerezve. 
Nem egy mintafeleség története ez rózsaszín csipkébe burkolva és porcukorral meghintve, hanem a kőkemény magyar valóság kissé ferde tükre, ahol a kismamák néha szeszélyes, gyakran buktatóktól sem mentes valóságában kell dagadt bokával átbotladozni a terhesség amúgy felejthetetlen 9 hónapján. Hiszen ki ne ismerné a tömött villamos, az egyszobás garzon és a hivatali bürokrácia útvesztőit, amelyek bizony a várandós kismamákat sem kímélik. A humort sem nélkülöző, helyenként kissé szarkasztikus mű szinte letehetetlen, bátran ajánlom mindenkinek aki éppen első, második vagy sokadik gyermekét várja, vagy csak mostanában kacérkodik az anyaság gondolatával, esetleg már tapasztalt szülő, de annak is, aki eddig gondolni sem akart a gyermekvállalásra, egyszóval kezdő és haladó szülőknek, fiataloknak, időseknek, mindenkinek. Garantált szórakozást ígér a könyv, amellett, hogy felveti napjaink igencsak elgondolkodtató problémáit kis magyar valóságunkról.

Endrész Erika

 

Se szeri se száma manapság a keleti térrendezéssel foglalkozó könyveknek, többé már a Feng Shui kifejezést hallva senki nem gondol arra, hogy a sarki kínai étterem menüjén látta. Magyar vonatkozásban viszonylag kevés ilyen mű található a boltok polcain, ezen kevesek egyike Szilvásy Judit okleveles építészmérnök munkája.

A könyv legszembetűnőbb vonása, hogy figyelembe veszi azokat a helyi specialitásokat, amelyek kis hazánkra jellemzőek lehetnek. Mert hiába a hangzatos leírások, ha azokat nehéz megvalósítani, így például még a mai napig sem tartozik a leghétköznapibb tárgyak közé hazánkban a három lábú béka, vagy a szoba fél falát elfoglaló sárkányos vörös váza és hasonló nyalánkságok. Aki valaha kezébe vett már hasonló művet, vagy érdeklődik az ősi keleti lakberendezés iránt tudja, hogy követői figyelmet fordítanak minden apróságra lakásuk berendezésekor, mint például az égtájak viszonylata egy-egy helyiségben, a különböző funkciójú helyiségek berendezése, a bútor színe, formája és anyag, sőt, az sem mindegy, hogy reggel a kelő nap orcánk melyik oldalát ragyogja be. A szakirodalom szerint az is sokat számít, hogy egy adott környezetben milyen növények őshonosak, hiszen mindenhol találhatunk a térrendezés elveinek tökéletesen megfelelő fát, bokrot, szobanövényt, csak fel kell ismernünk őket. Így teljesen felesleges például datolyapálma után rohangálnunk télvíz idején, ezt nyugodtan pótolhatjuk könnyebben és olcsóbban beszerezhető társaival.

Az író gondosan ügyelt arra is, hogy a könyv és jótanácsai azok számára is érthetők és követhetők legyenek, akik életükben először vesznek ilyen jellegű irodalmat a kezükbe. Sok külföldi író tollából származó hasonló mű szó szerint olyan, mintha kínaiul lenne, ezzel szemben Judit tanácsain egyből észrevehető, hogy kezdőknek is szólnak. Ne lustálkodjunk hát, jön a tavasz, itt az idő, hogy kezünkbe vegyük sorsunk alakítását, ki tudja, lehet, hogy tényleg a Feng Shui lesz az eszköz, mellyel szép új jövőt teremthetünk magunknak. Én mindenesetre kipróbálom, mit veszíthetek?

Endrész Erika

 

A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni.

Pásztor Árpád: Vengerkák

 2009.01.22. 17:08

Érdekfeszítő de egyben szívet szorító történet Pásztor Árpád regénye. Korhű képet alkot a XX. század eleji Oroszország mai szemmel talán romlottnak ítélt világáról, bár némi hasonlóságot fedezhet fel az olvasó a múlt század eleje és napjaink erkölcsi normái között, csak a helyszín és a szereplők változtak. 

 

A történet ismerős: kispolgári magyar létből a színház és hírnév ígéretétől delejes fiatal lány Oroszországba utazik, elvárásokkal és álmokkal telve, a jólét és a könnyű meggazdagodás reményében. Megérkezése után azonban sok más sors- és honfitársához hasonlóan hamarosan csalódnia kell, rádöbben a rideg valóságra, amelyet a hideg orosz éjszakák gyorsan felfednek előtte. Gazdagság és pompa helyett egy nyilvánosházzá avanzsált tömegszállás fogadja, ahol tucatnyi magyar lány küzd a megélhetésért, esténként pedig mai divatos szóval élve konzumlányként kénytelen a kenyerét keresni. Teszi mindezt a színház és a színészmesterség leplébe burkolva, ahol bár hírnevet ígértek, mindenki tudja, miről is szól ez az élet: a gazdagság, pompa és csillogás mögött kiszolgáltatottság, küzdelem és csalódások várják a naiv magyar lányokat, akik végül is válaszút elé kerülnek: tovább folytatják kiszolgáltatott létüket a megélhetésért, vagy megalkusznak önmagukkal és álmaikat feledve ügyes érdekházasságot kötnek valamelyik gazdag orosz földesúrral. Így válnak kitartott szeretőből eltartott feleséggé, megszerezve bár az oly hőn áhított pénzt és gazdagságot, mégis boldogtalanságba kényszerítve egy távoli országban, ahol családjukat elfeledve, származásukat letagadva orosz dámák módjára élhetnek. Tanulságos írás a könyv mindenki számára, szemléletesen közvetíti a múlt század társadalmi problémáit, amelyek nagyon hasonlatosak napjaink felfogásához: könnyű csábítást jelent egy fiatal, nélkülöző lány számára a hirtelen jött gazdagság, egy jobb élet reménye. Ezt az életet azonban nem adják ingyen, felbomlott családok, keserű csalódások árán vezet csak az ide az út.

Endrész Erika

Angyalok, bicmac, kisfröccs

 2009.01.21. 08:52


„Ha fölfelé megy a borban a gyöngy, akkor az kisfröccs.” Ha eldurran egy villanykörte a jégverem előtt, „akkor angyalt hallottunk tüsszenteni”. A ködből lesz a földre szállott felhők mosodája, a hét asszonya pedig repülni vágyik.

Nem ezek Parti Nagy Lajos „A fagyott kutya lába” című novelláskötetének legfontosabb konzekvenciái, de ennél a néhány, a kötetből kiemelt mondatnál jobban, lehetetlen érzékletesen megragadni a „kortárs óriás” prózájának egy újabb remekművét.

Megfoghatatlan és nehéz feladat ennek az újabb adag „nyelvhúsnak” a szemléletes elemzése, analizálása, de bizton állíthatjuk, a végeredmény ismét ízletes lett. Vigyázat! Csak ínyenceknek ajánljuk.

Vegyük például a „Zártlánc” című novellájának kezdő sorait: „Nem tud olyat álmodni, amin ne tenne túl az úgynevezett valóság (…)”. A kötet olvasása közben úgy érezzük, Parti Nagy Lajosnak nem tudnánk olyan dolgot mondani, amiről ne írna úgy, mint az álom. A korábbi könyveiben és líráiban is tapasztalható játékosság, és a kötöttségeitől megfosztott nyelvhasználat, liberális szövegpolitika mellett természetesen fel lehet fedezni új elemeket is.

Némely novellában érezni az erotika irányába való elmozdulás növekvő intenzitását, az úgynevezett „hústest-paradigma”, a „cunnus, a vagina és a rózsaszínű bél” előretülekedését. A másik új elem a vulgáris kifejezések intenzívebb használata: nem idézhetetlen, nyomdafestéket nem tűrő szavakat ad a szereplők szájába, hanem a Parti Nagy-féle könnyed, játékos, újszerű megoldásokat alkalmazva megreformálja a káromkodás szféráját.

„Nekem a romlott, rontott anyag is fantasztikusan gazdag” – állítja Parti Nagy Lajos, aki fölényesen szemlélődő kortársaival ellentétben nem kesereg a nyelv hanyatlásán, hanem profitál abból. Műveinek olvasása közben szeretni valóan szépnek látjuk a marginális réteg lenézett és sokat kritizált stílusát, nyelvhasználatát. Mert köztünk és velünk élnek azok is, akiknek „a szauna meg a bicmac alapdolog”, de köztünk él Parti Nagy Lajos is, aki megmutatja a hosszan ébredő tengert, „a mindenség húsos, zöld üvegét”.

Nem a valóság és a fikció határán egyensúlyoz, hanem összegyúrja a két fogalmat, és ebben a sokszínűségben feloldódva bontakozik ki előttünk ez a csodálatosan stilizált, alternatív világ. Szép Rózával, a bányamosodással, a lovak kigőzölgésében lakó angyalokkal és a többi torz, ám nagyon is valós alak segítségével navigál a hétköznapi ember előtt rejtve maradt társadalmi jelenségek kavalkádjában.

Az egész kötetet belengi valami lidérces, az előző rendszerből hátrahagyott történelmi és kulturális frusztráltság. De nem nyom minket agyon ez a súlyos teher, mert „a nyelv bakján poroszkálva” érdeklődve szemlélődünk Parti Nagy Lajos csodálatosan abnormális világában, ahol nem léteznek nyelvi kötöttségek, nincsenek határok képzelet és valóság, az angyalok tettei és a villamos-vezetőnő álmai között.

A kötet címadó novellája alapján (is) készült a 37. Magyar Filmszemle fődíjas alkotása, a Taxidermia című film, ami jóval naturálisabb formában jeleníti meg Parti Nagy Lajos szürreális világának beteges szereplőit.

Szabó Eszter Judit 
 

Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába

Magvető Kiadó, Budapest, 2006. 
 

Martin Márk: Járt utat kétszer járj! 
 

     A miért kell(kellene) tudnunk idegen nyelveket kérdést - a sztenderd válaszokon túl – számomra Örkény okolta meg legjobban ismert egypercesében. A Tanuljunk idegen nyelveket! tapasztalata, hogy a nyelvtudás az életet, néha a halált jelenti(heti). A „MAGYAR” (csak így; ne szerénykedjünk, Jancsóéknak lassan igaza van: világnyelv leszünk!) Martinnál is hasonló funkciót tölt be, egy új életet, egy új Ént teremt. Írói gesztusa - az, hogy egy „halott” nyelven ír - „csodabogárrá” teszi őt, hiába küzd ez ellen kézzel-lábbal, bár még az is lehet, hogy nem is küzd annyira, sőt talán ez elsődleges célja - tiszta átváltozás, az egész már-már kafkai: Martin egy nap csodabogárként ébredt… Magyar nyelvű vallomásain keresztül elsősorban őt érhetjük el, érthetjük meg – persze kicsit magunkat, magyarokat is. A „vegyes tollú” szerző könyvét olvasva valóban bejárjuk útját (egyszer – kétszer – „x-szer”), szubjektumának alakulását, ahogyan egy francia (?) „magyarságáért-magyartalanságáért” de leginkább önmagáért, identitásáért, autonómiájáért (nevéért!) küzd. Magyar vagyok vagy turista? – mondhatnánk saját farkunkba harapva.

     „A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.” A név problémájának tétje nagy, és ez - mint jól látható - nem egyedül Martin sajátja, József Attila legalább annyit küzdött ezzel, mint ő. Talán senki sem írt több verset a saját nevéről, nevével, hiszen ez a gyermekkori trauma, melyet a Curriculum vitae-ben hosszasan leír, egy életre meghatározta.

      Martin és József Attila párhuzamba állítása adja magát, hiszen szerzőnk szövegszerűen is megidézi a költőt: „…nincsen immár se apám, se anyám, se hazám, se istenem, se anyanyelvem…”. Szinte egy az egyben emeli át a Tiszta szívvel totális tagadást hordozó sorait Martin. Az én teljes lecsupaszítása, a tabula rasa, és az innen való újrateremtése, a szubjektum újraírása (!) Martin célja is.

         Lacan a francia pszichoanalitikus-irodalmár mutat rá az apa kétszeres szerepére, az apa neve és az apa neme („nemet mondása”) kettősségére. Az apa szerepe a gyermek pszichoszexuális fejlődésben egyrészt, hogy kihúzza a gyermeket az anyával való duálunióból, másrészt ő a nyelv hordozója, birtokosa és kvázi ő adja át ezt a tudását a gyermeknek. Emellett az apa képviseli a társadalmi rendet is. József Attilánál az apa-diskurzus folyamatos jelenlétét talán felesleges magyaráznunk, ugyanakkor Martin is ugyanebben a cipőben jár. „Így hát testvéreim közül én viseltem a legmarkánsabban apám nyomát…”. József Attila líráját át és át járja az apa hiányának élménye, a pótlás gyakran konfliktusokkal jár (pl: Horger Antal). Martin vallomásában megtagadja az édesapa által nyújtott rendet: „… az ő elviselhetetlen bélyegét nem csak nemcsak a családnevem viseli, hanem a pókos pokolba vele, a vezetéknevem is.” Az anyanyelv (apanyelv?) predesztinál és determinál, a lázadást tehát ennél a megkerülhetetlen alapnál kell kezdeni.

Szimbólumok keringője

 2009.01.17. 17:31

Szimbólumok keringője 
 

Grecsó Krisztián: Tánciskola

Magvető, Budapest 2008, 301 oldal, 2790 Ft  
 

Az első Grecsó-nagyregényt (Isten hozott) követő lelkesedés és a dicsérő kritikák áradata után a második regényt nagy (talán aránytalanul nagy) elvárásokkal vettem kézbe. Ilyen indulás után nyilván a szerzőnek sem volt könnyű dolga, mégis azt hiszem, az elvárások ezúttal nem teljesültek maradéktalanul.

Mert mit is kapunk? Itt van a már megismert Feketeváros és Tótváros, a Körös-menti alföld, annak minden ízével, szagával, gondjával és örömével. Itt van Szalma Lajos, a bonviván kisvárosi tornatanár, a nők kedvence, az életbölcsességek kútfeje. A nagy karmester, a tánctanár, akinek az élet minden mozzanata egy nagy, véget nem érő bál jelenete, „a vasárnap dél egy háromnegyedes, feszes és büszke keringő” (20. o.). De valami hiányzik belőle. Nem több annál, ami. És ezt már ismerjük. Az életvidám középkorú bölcs alakja. Láttuk Hrabalnál, a Sose halunk meg-ben és még számos más könyvben, filmben. Semmi több. Márpedig éppen a karakterépítés az, ami Grecsónak nagy erőssége (lenne).

Aztán itt van Dr. Voith József, Jocó, a bizonytalan, félénk, néha kelletlen tanítvány, aki mellett úgy megy el az élet, mintha ott se lenne. A baj az, hogy nem csak „mintha”, mert valóban, a regény folyamán egyszer sem érezni, hogy Jocó ott van. Túl jól sikerült a sikertelen fiatal férfi rajza. Hiába a látszólagos fejlődéstörténet, vívódásaival és kitörési kísérleteivel Jocó karaktere mindvégig árnyék marad.

A két karakter kapcsolata szeretet és gyűlölet között vergődik - helyenként valóban csak vergődik. Még Lajos bácsi nagy lelepleződése sem váratlan vagy megdöbbentő. Talán nem véletlenül, sejthető ez már az elejétől kezdve, de inkább tűnik véletlenszerűnek, mint tudatosnak. Ráadásul ezt is olvastuk már. Persze a posztmodern szerint már nem létezik meg nem írt történet, de az igencsak viseltes alaphelyzetet nem sok minden menti meg. A történet halad, epizódok sorát kapjuk, jobbakat és rosszabbakat, tisztafejű vívódást és hagymázas képzelgést.

Jahoda Sándor:Mennyei fél-ing

 2009.01.15. 20:49

Jahoda Sándor első verseskötete 2006-ban jelent meg, Etűdök üvegpoharakra címmel. A könyv új, egyedi hangot ütött meg – sajátos módon ötvöződik benne a hagyományos, romantikus költői attitűd a modern korszellemmel, a nagyvárosi élet keménységével és annak kritikájával.

Jahoda második verseskötetében követi az utat, melyen elindult: elszántan, saját érzéseivel és a világgal egyaránt farkasszemet nézve tárja elénk műveit, melyekben irónia és érzékenység, játékosság és komolyság harmonikusan keveredik egymással. A költő tükröt tart elénk, melybe maga is belenéz, gondolatvilága azonban nem merül ki a kritikában. Amellett, hogy néha vicces, néha szarkasztikus, máskor komoly, elgondolkodtató formában rávilágít az élet furcsaságaira, fonákságaira; megszállottan keresi a tökélyt, az esztétikumot, a harmóniát.

Jahoda Sándor talán legsajátosabb költői eszköze a szójáték, mely azonban gyakran több puszta játéknál – ennek segítségével igyekszik rávilágítani mélyebb összefüggésekre.

Nagy költői tudatossággal használja az ellenpontozást is, amint arra Balázs Tibor – aki az Accordia és Littera Nova kiadók vezetőjeként méltatta a kötetet – felhívta a figyelmet.

A költő szívesen téveszti meg olvasóit saját sztereotípiáik segítségével: mikor mély mondanivalót várunk, poénos csattanót kapunk, látszólag játéknak induló költeményei pedig gyakran komolyra fordulnak. Jahoda mindig tud meglepetést szerezni.

Új kötetében a különböző hangulatú versek a hét napjai szerint kerültek besorolásra, s mire hétfőtől vasárnapig jutunk, átélhetünk fájdalmat, örömöt, szerelmet, vallási áhítatot, filozófiai szkepticizmust, lelki vívódást… és még sok minden mást. Racionalitás és filozófiai mondanivaló jól megfér itt a spontán, őszinte érzelemkifejezéssel, a tudatos szerkesztés lendülettel párosul.

 

Megnevettet és elgondolkodtat, elbűvöl és arcul csap… a Mennyei fél-ing kapható a könyvesboltokban (pl. Írók Boltja)

 

 Nina