VÉGEREDMÉNY
Ingmar Bergman 2001-ben, szeptember 18-án, kedden fejezte be Sarabande című forgatókönyvét, mely nagy valószínűséggel utolsó munkája. Az Európa Könyvkiadó jóvoltából 2003-ban a magyar olvasóhoz is eljutott az ún. irodalmi forgatókönyv. Volt már erre példa persze korábban is, azaz elolvashattuk Bergman alkotásait, és ha az olvasó túlélte (maradandó károsodást okoz, hála érte), megtekinthette a filmeket is. Vagy fordítva. Mindenképpen olyan alakalomról volt, van szó, mely jelentősnek nevezhető a szó legfontosabb értelmében. Megfogalmazhatnám ezt úgy, hogy Bergmant olvasni, és meghalni. Mivel íróként nagyon fontos, filmrendezőként pedig – finom kifejezéssel élve – megkerülhetetlen: Bergman filmet látni (nézni, érezni), és meghalni.
E lap hasábjain is szembesülhet az olvasó a ténnyel, hogy Bergman visszavonul(t). Éppen ezért Sarabande című alkotása minimum olyan könyv, melyet nem lehet (nem ajánlatos) letenni, maximum összegzés, számadás. Kérem szépen, e művet ne tessék több részletben olvasni. Egyszeri, soha vissza nem térő alkalom, olvasási lehetőség, mely a kívánt (nem kívánt) hatást igazából így érheti el.
A mű címe talán magyarázatra szorul. Sarabande: a szvit lassú tétele, de spanyol eredetű francia táncot is jelent.
A Sarabande két főszereplője, Johan és Marianne, már ismerősek lehetnek. Több mint harminc éve, a Jelenetek egy házasságból című Bergman-opusz kapcsán „találkozhattunk” velük. Itt az újabb alkalom. Marianne harminckét év után meglátogatja Johant. Miért is? Marianne látogatásának okát egy mondatban foglalja össze Johannak: „Úgy éreztem, hogy hívsz, hogy szükséged van rám.” Na igen, ha ilyen emberbarát nőről van szó, akkor az első számú főszereplőnknek (Johan) semmi szüksége rá (Marianne jelenlétére), meg úgy általában: senkire sincs szüksége. Johan közelében tartózkodik fia (Henrik), és unokája (Karin) is. Ők csak zavarják Johant, felkavarják életét, továbbra is éltetik benne a gyűlöletet. Marianne még őriz szívében valami meg nem nevezhetőt, valami szeretetet. Johan is megpróbál szeretni (utolsó, kétségbeesett álmegoldás ez a „szeretet”), ám teljesen felesleges. A szeretet (mint valami kábítószer) becsempészése saját világunkba, használata (hiszen valójában eszköz) azonban büntetendő. Bűnhődünk azért, mert találkozunk, szeretünk, összetartozunk. Azáltal, hogy élünk. Együtt.
Johan a végső napokban visszatekint életére. Ő mondja: „Számba veszem az életem. Osztok, szorzok. És megvan a végeredmény… A végeredmény az, hogy szart sem ér az életem. Hogy értelmetlen, nevetséges életet élek, még ha viszonylagos kényelemben is.”
Tehát az élet szar. Minden bizonnyal csak meghalni jó. Amikor találkozunk a szerettünkkel, a kedves halottal, megérezzük, milyen egyszerű az egész (meghalni). Mivel vele vagyunk, már nem is élünk, illetve csak azt érdemes életként megélni. Henriknek köszönhetően érthetjük meg az igazságot, mikor ezt közli: „Egész életünkben azt szeretnénk tudni, hogy milyen a halál, hogy van–e valami utána, vagy nincs. Közben pedig ilyen egyszerű az egész. A zene révén néha megsejtek valamit. Bach zenéjében… Igen.”
Bergman írásának szereplői (a többiek) is megsejtenek valamit Johan közelében. Mintha Karin megtalálná a helyét, a boldogságot a saját életében. Mintha Marianne anyai érzése gyermekével kapcsolatban valóságos lenne (vö. Színről színre). Mintha ez tartást, reményt adna. Mintha.
Aki tudja (és akarja), olvassa el Bergman művét (fordította: Kúnos László), nézze meg a filmet, mely megint (mint mindig) életről, elmúlásról, szeretetről, családról szól. Mindezek fontosságáról, hiábavalóságáról.
Barnás Márton
