Martin Márk: Járt utat kétszer járj!
A miért kell(kellene) tudnunk idegen nyelveket kérdést - a sztenderd válaszokon túl – számomra Örkény okolta meg legjobban ismert egypercesében. A Tanuljunk idegen nyelveket! tapasztalata, hogy a nyelvtudás az életet, néha a halált jelenti(heti). A „MAGYAR” (csak így; ne szerénykedjünk, Jancsóéknak lassan igaza van: világnyelv leszünk!) Martinnál is hasonló funkciót tölt be, egy új életet, egy új Ént teremt. Írói gesztusa - az, hogy egy „halott” nyelven ír - „csodabogárrá” teszi őt, hiába küzd ez ellen kézzel-lábbal, bár még az is lehet, hogy nem is küzd annyira, sőt talán ez elsődleges célja - tiszta átváltozás, az egész már-már kafkai: Martin egy nap csodabogárként ébredt… Magyar nyelvű vallomásain keresztül elsősorban őt érhetjük el, érthetjük meg – persze kicsit magunkat, magyarokat is. A „vegyes tollú” szerző könyvét olvasva valóban bejárjuk útját (egyszer – kétszer – „x-szer”), szubjektumának alakulását, ahogyan egy francia (?) „magyarságáért-
„A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.” A név problémájának tétje nagy, és ez - mint jól látható - nem egyedül Martin sajátja, József Attila legalább annyit küzdött ezzel, mint ő. Talán senki sem írt több verset a saját nevéről, nevével, hiszen ez a gyermekkori trauma, melyet a Curriculum vitae-ben hosszasan leír, egy életre meghatározta.
Martin és József Attila párhuzamba állítása adja magát, hiszen szerzőnk szövegszerűen is megidézi a költőt: „…nincsen immár se apám, se anyám, se hazám, se istenem, se anyanyelvem…”. Szinte egy az egyben emeli át a Tiszta szívvel totális tagadást hordozó sorait Martin. Az én teljes lecsupaszítása, a tabula rasa, és az innen való újrateremtése, a szubjektum újraírása (!) Martin célja is.
Lacan a francia pszichoanalitikus-irodalmár mutat rá az apa kétszeres szerepére, az apa neve és az apa neme („nemet mondása”) kettősségére. Az apa szerepe a gyermek pszichoszexuális fejlődésben egyrészt, hogy kihúzza a gyermeket az anyával való duálunióból, másrészt ő a nyelv hordozója, birtokosa és kvázi ő adja át ezt a tudását a gyermeknek. Emellett az apa képviseli a társadalmi rendet is. József Attilánál az apa-diskurzus folyamatos jelenlétét talán felesleges magyaráznunk, ugyanakkor Martin is ugyanebben a cipőben jár. „Így hát testvéreim közül én viseltem a legmarkánsabban apám nyomát…”. József Attila líráját át és át járja az apa hiányának élménye, a pótlás gyakran konfliktusokkal jár (pl: Horger Antal). Martin vallomásában megtagadja az édesapa által nyújtott rendet: „… az ő elviselhetetlen bélyegét nem csak nemcsak a családnevem viseli, hanem a pókos pokolba vele, a vezetéknevem is.” Az anyanyelv (apanyelv?) predesztinál és determinál, a lázadást tehát ennél a megkerülhetetlen alapnál kell kezdeni.
És itt jövünk be mi, magyarok, és a nyelv a képbe. Ahogyan mindannyiunkat büszkeséggel töltött el a pillanat, mikor Harry Potter a magyar (!) sárkányt kapta a Trimágus kupán, úgy hasonlóképpen melegszik fel szívünk Martin nyelvválasztásakor. Jó, valljuk be a véletlen adta a kezünkre - a magyar tanszéken kevesen voltak – írja, de már itt van, elcsábult. És hát lássuk be, mágusa lett a magyarnak. Néha határozottan az az olvasó érzése, hogy brillíroz, a kalapból (dobpergés, lélegzetvisszafojtás) egyszer csak egy anyanyelvet fog előhúzni. Az írás az írás élvezetének szól, mi olvasók, csak külső megfigyelők lehetünk. Játszanak, évődnek!
Nyelvünk azon tartományaiban mozog és visz magával bennünket, ahova mi amúgy nem nagyon merészkedünk. A rácsodálkozás, az ízlelgetés, a pőre és tiszta egymás felé fordulás – szerelem, az ő szerelmük ?! „Minden igazi nő ösztönösen érzi, hogy csak irónia sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…”. Martin megpróbálja kimondani, több - kevesebb sikerrel. Eszközt azonban nem változtat, marad az irónia nyelvénél.
A könyv három szakaszra és egy ajánlásra tagolódik. A különböző egységek a megírás idejét tekintve eltérnek, évek választják el őket egymástól. Ebből adódik különbözőségük, és véleményem szerint Martin könyve, mint a jó bor az idővel érik be. Az elsőben érvényesül leginkább a próbálgatás, a „nyelvi játék” érzete. Ennek a szakasznak abszolút főszereplőjévé teszi a nyelvet, a nyelvtanulás kérdését. A második, de jellemzően inkább a harmadik részben megnyílik a szöveg – Martin állítja a fókuszt - és önéletírói, visszaemlékező gesztusa, a legjobbak közé emeli (persze nem véletlen, hogy Nádas méltatja a könyvet a hátsó borítón, lehetne sorolni a párhuzamokat).
A második szakasz egy hónap alatt íródik (’98 szeptemberében), ez jellegében teljesen elkülönül a két másiktól. Valójában egy drámai betét a könyvben (amúgy önmaga és Magyar közötti viszonyt többször is allegorikus, dramatizált jelenetekben szólaltatja meg), amelyben Martin figuráját preparálja ki Magyar. A cím árulkodó, hiszen a szöveg az asztmarohamhoz hasonlóan gyors, hirtelen és fékezhetetlen. Ömlik, tolong már a központozásról is lemondva, néhol úgy tűnik az író teljesen elvesztette az irányítást, a szöveg önmagát írja. Egyetlen mondatként a kérdés körül tolong, hogy vajon milyen változáson ment át a vallomás írója a magyar nyelv tanulmányozása által. A kitömés sikerült, a halhatatlanság megvan, de ehhez meg kellett halni, és kvázi újjászületni. E folyamat részleteit a harmadik részben olvashatjuk, amely az elindulástól vezet bennünket a célig, az autonómia és szabadság elérésének tapasztalatáig.
Még a második fejezetben ír Martin a szerelemről is, amely ahogyan a szerkesztő Tóth Krisztina is rámutat, valóban remekül megkomponált. A szövegnek már említett „ömlése”, és a szerelemi epizód erősíti a Nádas-párhuzam érzetét. Figyelemre méltó még a kritika, amelyet a magyarok nacionalizmusa (nacionalizmusunk) kap. A nyelvében él a nemzet – eszméje kitartó, de egyben kirekesztő is. Hiszen hiába Martin kísérletei, a kör zárt, a tolerancia nyelvünkkel határolt.
„Megszólítanak, mert ők én vagyok már…” - idézzük megint József Attilát. A Dunánál tapasztalata ugyanaz, amire Martin is rá kell, hogy jöjjön. A személyes életút összekapcsolódik a család életútjával (egy családregény végpontja lenne Martin?), és hiába a próbálkozás, az öröklött súlyoktól való elszakadás problematikus. Az eleve elrendeltség, determináltság nem csak a nyelv által van belénk írva, de valamilyen transzcendenciába hajló erő (a „vár” tekinthető szimbólumának) által is kontrollált. Az én felszabadításának küzdelme a név megváltoztatásával ér révbe, a francia változatok félmegoldása után a kettős nyomás alól a magyar oldoz fel. A végeredmény „magyar buzi Martin Márkként” mégis ijesztő és sötét, hiszen a totális „nincsen-élmény”, a teljes nihil, elszakadás egyben a magány ürességét is hordozza.
Martin könyve kiforgató és felforgató, tele van posztmodern szerzői fogásokkal. A szöveghiba (lásd. borító), a rengeteg intertextuális utalás és szövegbeemelés, a műfajokkal, műnemekkel való játék és a töredezettség mind ezek közé tartozik. Így lehet a szöveg vagy szövegtelenség (egy teljesen üres oldal) a hiány jelölője, és így fordulhat elő még egy mindent lezáró (vagy inkább felül-, továbbíró) drámai jelenet már a tartalomjegyzék konkrét határán túl. A szöveg kitört korlátai közül, tovább íródik. M. és H. dialógusában az újra összerakás a „játék” folytatására utal. A fejezeteket elválasztó idézetek és ábrák abszurdba hajlanak - Hajnóczy operált hasonlóan szabadon biológiai albumokból, és szótárakból előkerülő szövegrészekkel. A Járt utat kétszer járj! nagyon jó könyv, és nem csak nyelvtanulóknak (bár nekik sem utolsó). Martin vallomásai valóban elgondolkodtatóak, szarkasztikus fekete humora, pedig kifejezetten élvezhető. Kundera írja valahol, hogy miután az emberek eljutnak arra a pontra, hogy már nem tudnak egymással beszélgetni mindenki ír majd. Írni fognak naplót, vallomást vagy bármit, bármit amiben elmondhatják azt, amit már szóban nem tudnak senkinek. Martin „fejlődéstörténetét” mondta el, az útját, ami önmaga eléréséhez vezetett. Most már csak a babitsi problémával kell szembenézni: „Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
Készítette: Turtóczki S. Ede
