Barnás Márton 
 

                                                 ISTENNEK, HA VAN 

                          JÓNÁS TAMÁS ÖNKÉNTES VAK CÍMŰ KÖTETÉRŐL 

Jónás Tamás nemzedékének talán legismertebb költője. Nem írhatom azt, hogy a fiatalabb költők nemzedékének emblematikus alakja, hiszen ő már egyáltalán nem fiatal a maga 35 évével, persze a szó legfontosabb értelmében sohasem volt fiatal. Mármint legbelül.

      Egy nagy-nagy öregnek, kifejezetten bölcsnek gondolom őt. Nyilván nem sértődne meg, ha nem így gondolnám, de akkor is. Az ő művei alapvetően meghatározták a költészethez való viszonyomat. Másképp olvasok, mióta olvastam az ő köteteit, Nagy szavak, de másképp is élek versei olvasása után. Jónás esetében nem beszélhetünk a versek radikalizálódásáról, mivel versei annál radikálisabbak már nem is lehetnének, mint amilyenek.

      Jónás Tamás Soros, Herder és Arany János alkotói ösztöndíjas költő. Nyolc éves kora óta foglalkoztatja a költészet gondolata.22 évesen pedig már önéletrajzi kisregényt írt, aminek Cigányidők a címe, és ami nagyon erős.

      Az első kötet, amit olvastam tőle, az Ő című, és ezután már minden irodalmi lapban, portálon az ő alkotásait is kerestem. Külön kiemelném még Apáimnak, fiaimnak című alkotását is. A mű szereplőinek (akik ugyebár irodalmi szereplők) szenvedélyei, halálai mintha csak például Szentendrén, egy nagyon is ismerős utcában, házban esnének, történnének meg .Velünk, és bennünk. Ezen kívül megemlíteném még a Kiszámítható józanság című kötetét, melynek versei szerelem- halál-, és anya-versek. Nem könnyű témák, Jónás pedig nem feltétlenül könnyű ember.

      Az ilyen jellegű témák után következhet az ún. istenproblematika. Igen, Isten nemléte, de léte is komoly, súlyos problémát jelent. Az Önkéntes vak című kötet ajánlása: „istennek, ha nincs”.

Ezeket a verseket kategorizálhatjuk úgy, hogy istenes versek is, de talán nem is szükséges kategorizálni.Az elrontott életért nem tehető felelőssé valaki, aki vagy van, vagy nincs…

      Jellemző vers az Ima az Úrért („Bevallom, nincs meggyőződésem a jóról”), vagy a Perellek, Úr! („Elhallgat a hallgatag. Valakit. Végleg el.”) című. Egy másik oldalról is megközelíthetjük létünk mintegy bökkenőit, lásd: a sátán üzenete című vers („ma délután és ma este ne lelkizz / ma visszajön a pokolból a csend is”). Az a lényeg, hogy nem old meg semmit az, ha optimisták vagyunk, ne Istentől, vagy a másik embertől várjuk életünk megoldását. Nekünk, egyedül kell megoldanunk életünket (lásd még Fiamnak című vers : „Halál lesz, fiam, mindenből.”). Mégsem zárkózhatunk be, oda kell figyelnünk a másik emberre, aki újabb lehetőségekkel kecsegtet (Szerelmes vers: „Gyengeség huzatban szellőzködni. / Minden ajtót magára zár, aki nyílt.”).

Az előbb említettnél sokkal fontosabb szerelmes vers, melyben a maga módján ott van a feloldozás, a menekülési (belső)útvonal- a Nem tenger című. Például.„ Tudnám én , hol vagyok. Ha elvesznél bennem. / Kóborolnál el, és magamra találnék.”, illetve még:„ Ide készülődtem. Nyugalmadból tudom. „Ebben, a Nem tenger című versben van az a gondolat, mondat, mely egyfajta tartást, valódi belső nyugalmat adhat: „Csoda, nem isteni ajándék.”

Talán, ha megérezzük ennek a kijelentésnek az igazságát, még boldogabbak is lehetünk. Majd. Egyszer. 
 

Utam a kommunizmustól napjainkig címmel is megjelenhetett volna a regény. Kornis Mihály fiatalságán keresztül kísérhetjük nyomon országunk sorsának alakulását a korai szocializmustól a rendszerváltáson keresztül a mai napig. Hogyan vált lázadó ellenállóvá az ország egy része, a rettegés az ávótól, a börtöntől, a szólás- és sajtószabadság hiánya – ezek a fogalmak a mai fiatalok számára már csak a történelem egy-egy fejezetei, míg az idősebb nemzedéknek rossz emlékek, melyek áthatották egész fiatalságukat. Titokban gyártott röpcédulák, eldugott kiállítások bomlasztónak ítélt művekkel, cenzúrázott rádióműsorok, soha ki nem adott könyvek, besúgók a barátok között: olyan időszak volt ez, amely talán a szükséges rossz szerepét töltötte be a mai demokráciához vezető úton. Hiszen a mostani Kornis-féle nemzedéknek köszönhető részben a rendszerváltás, ők hittek egy szabadabb jövőképben, és nem féltek tenni érte, még az oly sokat emlegetett ’70-es években sem. A mű nem ítél és nem tagad, tárgyilagosan mutatja be a Kádár-féle kommunista Magyarország mára már nosztalgikussá szelídült arcát az író személyes élményeit véve alapul. Érdekes olvasmány akár a fiatalok, akár az idősebbek számára, jó alapot adhat egy rég feledett, generációk közötti családi beszélgetéshez is ebéd után.

Endrész Erika

Ne is tagadjuk: az egész Bridget Jones-szal kezdődött. Majd jött a magyar verzió a mi szánk íze szerint: Rácz Zsuzsa és a Terézanyu. Ezt a stílusteremtő hagyományt követi Szécsi Noémi A kismama naplójában, immár továbblépve a manapság oly divatos szingli-lét küszöbén, melyet lássuk be őszintén, egyre inkább kényszeredetten és fanyalogva vállalunk csak fel. A könyv fiatalos lendülettel és igencsak szabad szájjal megírt napló, ahogy címe is sugallja. Egy váratlanul anyai örömök elé néző huszonéves lány mindennapjait mutatja be a kezdeti sokkoló, majd örömteli hírtől egészen a szülés nehéz, de csodás élményéig. Noémi – a már említett 'révbe jutott' szingli – szemén keresztül figyelhetjük a várandós világot 9 hónapon keresztül, rémisztően humoros, helyenként humorba burkoltan rémisztő sztorikkal fűszerezve. 
Nem egy mintafeleség története ez rózsaszín csipkébe burkolva és porcukorral meghintve, hanem a kőkemény magyar valóság kissé ferde tükre, ahol a kismamák néha szeszélyes, gyakran buktatóktól sem mentes valóságában kell dagadt bokával átbotladozni a terhesség amúgy felejthetetlen 9 hónapján. Hiszen ki ne ismerné a tömött villamos, az egyszobás garzon és a hivatali bürokrácia útvesztőit, amelyek bizony a várandós kismamákat sem kímélik. A humort sem nélkülöző, helyenként kissé szarkasztikus mű szinte letehetetlen, bátran ajánlom mindenkinek aki éppen első, második vagy sokadik gyermekét várja, vagy csak mostanában kacérkodik az anyaság gondolatával, esetleg már tapasztalt szülő, de annak is, aki eddig gondolni sem akart a gyermekvállalásra, egyszóval kezdő és haladó szülőknek, fiataloknak, időseknek, mindenkinek. Garantált szórakozást ígér a könyv, amellett, hogy felveti napjaink igencsak elgondolkodtató problémáit kis magyar valóságunkról.

Endrész Erika

Se szeri se száma manapság a keleti térrendezéssel foglalkozó könyveknek, többé már a Feng Shui kifejezést hallva senki nem gondol arra, hogy a sarki kínai étterem menüjén látta. Magyar vonatkozásban viszonylag kevés ilyen mű található a boltok polcain, ezen kevesek egyike Szilvásy Judit okleveles építészmérnök munkája.

A könyv legszembetűnőbb vonása, hogy figyelembe veszi azokat a helyi specialitásokat, amelyek kis hazánkra jellemzőek lehetnek. Mert hiába a hangzatos leírások, ha azokat nehéz megvalósítani, így például még a mai napig sem tartozik a leghétköznapibb tárgyak közé hazánkban a három lábú béka, vagy a szoba fél falát elfoglaló sárkányos vörös váza és hasonló nyalánkságok. Aki valaha kezébe vett már hasonló művet, vagy érdeklődik az ősi keleti lakberendezés iránt tudja, hogy követői figyelmet fordítanak minden apróságra lakásuk berendezésekor, mint például az égtájak viszonylata egy-egy helyiségben, a különböző funkciójú helyiségek berendezése, a bútor színe, formája és anyag, sőt, az sem mindegy, hogy reggel a kelő nap orcánk melyik oldalát ragyogja be. A szakirodalom szerint az is sokat számít, hogy egy adott környezetben milyen növények őshonosak, hiszen mindenhol találhatunk a térrendezés elveinek tökéletesen megfelelő fát, bokrot, szobanövényt, csak fel kell ismernünk őket. Így teljesen felesleges például datolyapálma után rohangálnunk télvíz idején, ezt nyugodtan pótolhatjuk könnyebben és olcsóbban beszerezhető társaival.

Az író gondosan ügyelt arra is, hogy a könyv és jótanácsai azok számára is érthetők és követhetők legyenek, akik életükben először vesznek ilyen jellegű irodalmat a kezükbe. Sok külföldi író tollából származó hasonló mű szó szerint olyan, mintha kínaiul lenne, ezzel szemben Judit tanácsain egyből észrevehető, hogy kezdőknek is szólnak. Ne lustálkodjunk hát, jön a tavasz, itt az idő, hogy kezünkbe vegyük sorsunk alakítását, ki tudja, lehet, hogy tényleg a Feng Shui lesz az eszköz, mellyel szép új jövőt teremthetünk magunknak. Én mindenesetre kipróbálom, mit veszíthetek?

Endrész Erika

Érdekfeszítő de egyben szívet szorító történet Pásztor Árpád regénye. Korhű képet alkot a XX. század eleji Oroszország mai szemmel talán romlottnak ítélt világáról, bár némi hasonlóságot fedezhet fel az olvasó a múlt század eleje és napjaink erkölcsi normái között, csak a helyszín és a szereplők változtak. 

A történet ismerős: kispolgári magyar létből a színház és hírnév ígéretétől delejes fiatal lány Oroszországba utazik, elvárásokkal és álmokkal telve, a jólét és a könnyű meggazdagodás reményében. Megérkezése után azonban sok más sors- és honfitársához hasonlóan hamarosan csalódnia kell, rádöbben a rideg valóságra, amelyet a hideg orosz éjszakák gyorsan felfednek előtte. Gazdagság és pompa helyett egy nyilvánosházzá avanzsált tömegszállás fogadja, ahol tucatnyi magyar lány küzd a megélhetésért, esténként pedig mai divatos szóval élve konzumlányként kénytelen a kenyerét keresni. Teszi mindezt a színház és a színészmesterség leplébe burkolva, ahol bár hírnevet ígértek, mindenki tudja, miről is szól ez az élet: a gazdagság, pompa és csillogás mögött kiszolgáltatottság, küzdelem és csalódások várják a naiv magyar lányokat, akik végül is válaszút elé kerülnek: tovább folytatják kiszolgáltatott létüket a megélhetésért, vagy megalkusznak önmagukkal és álmaikat feledve ügyes érdekházasságot kötnek valamelyik gazdag orosz földesúrral. Így válnak kitartott szeretőből eltartott feleséggé, megszerezve bár az oly hőn áhított pénzt és gazdagságot, mégis boldogtalanságba kényszerítve egy távoli országban, ahol családjukat elfeledve, származásukat letagadva orosz dámák módjára élhetnek. Tanulságos írás a könyv mindenki számára, szemléletesen közvetíti a múlt század társadalmi problémáit, amelyek nagyon hasonlatosak napjaink felfogásához: könnyű csábítást jelent egy fiatal, nélkülöző lány számára a hirtelen jött gazdagság, egy jobb élet reménye. Ezt az életet azonban nem adják ingyen, felbomlott családok, keserű csalódások árán vezet csak az ide az út.

Endrész Erika

„Ha fölfelé megy a borban a gyöngy, akkor az kisfröccs.” Ha eldurran egy villanykörte a jégverem előtt, „akkor angyalt hallottunk tüsszenteni”. A ködből lesz a földre szállott felhők mosodája, a hét asszonya pedig repülni vágyik.

Nem ezek Parti Nagy Lajos „A fagyott kutya lába” című novelláskötetének legfontosabb konzekvenciái, de ennél a néhány, a kötetből kiemelt mondatnál jobban, lehetetlen érzékletesen megragadni a „kortárs óriás” prózájának egy újabb remekművét.

Megfoghatatlan és nehéz feladat ennek az újabb adag „nyelvhúsnak” a szemléletes elemzése, analizálása, de bizton állíthatjuk, a végeredmény ismét ízletes lett. Vigyázat! Csak ínyenceknek ajánljuk.

Vegyük például a „Zártlánc” című novellájának kezdő sorait: „Nem tud olyat álmodni, amin ne tenne túl az úgynevezett valóság (…)”. A kötet olvasása közben úgy érezzük, Parti Nagy Lajosnak nem tudnánk olyan dolgot mondani, amiről ne írna úgy, mint az álom. A korábbi könyveiben és líráiban is tapasztalható játékosság, és a kötöttségeitől megfosztott nyelvhasználat, liberális szövegpolitika mellett természetesen fel lehet fedezni új elemeket is.

Némely novellában érezni az erotika irányába való elmozdulás növekvő intenzitását, az úgynevezett „hústest-paradigma”, a „cunnus, a vagina és a rózsaszínű bél” előretülekedését. A másik új elem a vulgáris kifejezések intenzívebb használata: nem idézhetetlen, nyomdafestéket nem tűrő szavakat ad a szereplők szájába, hanem a Parti Nagy-féle könnyed, játékos, újszerű megoldásokat alkalmazva megreformálja a káromkodás szféráját.

„Nekem a romlott, rontott anyag is fantasztikusan gazdag” – állítja Parti Nagy Lajos, aki fölényesen szemlélődő kortársaival ellentétben nem kesereg a nyelv hanyatlásán, hanem profitál abból. Műveinek olvasása közben szeretni valóan szépnek látjuk a marginális réteg lenézett és sokat kritizált stílusát, nyelvhasználatát. Mert köztünk és velünk élnek azok is, akiknek „a szauna meg a bicmac alapdolog”, de köztünk él Parti Nagy Lajos is, aki megmutatja a hosszan ébredő tengert, „a mindenség húsos, zöld üvegét”.

Nem a valóság és a fikció határán egyensúlyoz, hanem összegyúrja a két fogalmat, és ebben a sokszínűségben feloldódva bontakozik ki előttünk ez a csodálatosan stilizált, alternatív világ. Szép Rózával, a bányamosodással, a lovak kigőzölgésében lakó angyalokkal és a többi torz, ám nagyon is valós alak segítségével navigál a hétköznapi ember előtt rejtve maradt társadalmi jelenségek kavalkádjában.

Az egész kötetet belengi valami lidérces, az előző rendszerből hátrahagyott történelmi és kulturális frusztráltság. De nem nyom minket agyon ez a súlyos teher, mert „a nyelv bakján poroszkálva” érdeklődve szemlélődünk Parti Nagy Lajos csodálatosan abnormális világában, ahol nem léteznek nyelvi kötöttségek, nincsenek határok képzelet és valóság, az angyalok tettei és a villamos-vezetőnő álmai között.

A kötet címadó novellája alapján (is) készült a 37. Magyar Filmszemle fődíjas alkotása, a Taxidermia című film, ami jóval naturálisabb formában jeleníti meg Parti Nagy Lajos szürreális világának beteges szereplőit.

Szabó Eszter Judit 
 

Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába

Magvető Kiadó, Budapest, 2006. 
 

Martin Márk: Járt utat kétszer járj! 
 

     A miért kell(kellene) tudnunk idegen nyelveket kérdést - a sztenderd válaszokon túl – számomra Örkény okolta meg legjobban ismert egypercesében. A Tanuljunk idegen nyelveket! tapasztalata, hogy a nyelvtudás az életet, néha a halált jelenti(heti). A „MAGYAR” (csak így; ne szerénykedjünk, Jancsóéknak lassan igaza van: világnyelv leszünk!) Martinnál is hasonló funkciót tölt be, egy új életet, egy új Ént teremt. Írói gesztusa - az, hogy egy „halott” nyelven ír - „csodabogárrá” teszi őt, hiába küzd ez ellen kézzel-lábbal, bár még az is lehet, hogy nem is küzd annyira, sőt talán ez elsődleges célja - tiszta átváltozás, az egész már-már kafkai: Martin egy nap csodabogárként ébredt… Magyar nyelvű vallomásain keresztül elsősorban őt érhetjük el, érthetjük meg – persze kicsit magunkat, magyarokat is. A „vegyes tollú” szerző könyvét olvasva valóban bejárjuk útját (egyszer – kétszer – „x-szer”), szubjektumának alakulását, ahogyan egy francia (?) „magyarságáért-magyartalanságáért” de leginkább önmagáért, identitásáért, autonómiájáért (nevéért!) küzd. Magyar vagyok vagy turista? – mondhatnánk saját farkunkba harapva.

     „A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.” A név problémájának tétje nagy, és ez - mint jól látható - nem egyedül Martin sajátja, József Attila legalább annyit küzdött ezzel, mint ő. Talán senki sem írt több verset a saját nevéről, nevével, hiszen ez a gyermekkori trauma, melyet a Curriculum vitae-ben hosszasan leír, egy életre meghatározta.

      Martin és József Attila párhuzamba állítása adja magát, hiszen szerzőnk szövegszerűen is megidézi a költőt: „…nincsen immár se apám, se anyám, se hazám, se istenem, se anyanyelvem…”. Szinte egy az egyben emeli át a Tiszta szívvel totális tagadást hordozó sorait Martin. Az én teljes lecsupaszítása, a tabula rasa, és az innen való újrateremtése, a szubjektum újraírása (!) Martin célja is.

         Lacan a francia pszichoanalitikus-irodalmár mutat rá az apa kétszeres szerepére, az apa neve és az apa neme („nemet mondása”) kettősségére. Az apa szerepe a gyermek pszichoszexuális fejlődésben egyrészt, hogy kihúzza a gyermeket az anyával való duálunióból, másrészt ő a nyelv hordozója, birtokosa és kvázi ő adja át ezt a tudását a gyermeknek. Emellett az apa képviseli a társadalmi rendet is. József Attilánál az apa-diskurzus folyamatos jelenlétét talán felesleges magyaráznunk, ugyanakkor Martin is ugyanebben a cipőben jár. „Így hát testvéreim közül én viseltem a legmarkánsabban apám nyomát…”. József Attila líráját át és át járja az apa hiányának élménye, a pótlás gyakran konfliktusokkal jár (pl: Horger Antal). Martin vallomásában megtagadja az édesapa által nyújtott rendet: „… az ő elviselhetetlen bélyegét nem csak nemcsak a családnevem viseli, hanem a pókos pokolba vele, a vezetéknevem is.” Az anyanyelv (apanyelv?) predesztinál és determinál, a lázadást tehát ennél a megkerülhetetlen alapnál kell kezdeni.

Szimbólumok keringője 
 

Grecsó Krisztián: Tánciskola

Magvető, Budapest 2008, 301 oldal, 2790 Ft  
 

Az első Grecsó-nagyregényt (Isten hozott) követő lelkesedés és a dicsérő kritikák áradata után a második regényt nagy (talán aránytalanul nagy) elvárásokkal vettem kézbe. Ilyen indulás után nyilván a szerzőnek sem volt könnyű dolga, mégis azt hiszem, az elvárások ezúttal nem teljesültek maradéktalanul.

Mert mit is kapunk? Itt van a már megismert Feketeváros és Tótváros, a Körös-menti alföld, annak minden ízével, szagával, gondjával és örömével. Itt van Szalma Lajos, a bonviván kisvárosi tornatanár, a nők kedvence, az életbölcsességek kútfeje. A nagy karmester, a tánctanár, akinek az élet minden mozzanata egy nagy, véget nem érő bál jelenete, „a vasárnap dél egy háromnegyedes, feszes és büszke keringő” (20. o.). De valami hiányzik belőle. Nem több annál, ami. És ezt már ismerjük. Az életvidám középkorú bölcs alakja. Láttuk Hrabalnál, a Sose halunk meg-ben és még számos más könyvben, filmben. Semmi több. Márpedig éppen a karakterépítés az, ami Grecsónak nagy erőssége (lenne).

Aztán itt van Dr. Voith József, Jocó, a bizonytalan, félénk, néha kelletlen tanítvány, aki mellett úgy megy el az élet, mintha ott se lenne. A baj az, hogy nem csak „mintha”, mert valóban, a regény folyamán egyszer sem érezni, hogy Jocó ott van. Túl jól sikerült a sikertelen fiatal férfi rajza. Hiába a látszólagos fejlődéstörténet, vívódásaival és kitörési kísérleteivel Jocó karaktere mindvégig árnyék marad.

A két karakter kapcsolata szeretet és gyűlölet között vergődik - helyenként valóban csak vergődik. Még Lajos bácsi nagy lelepleződése sem váratlan vagy megdöbbentő. Talán nem véletlenül, sejthető ez már az elejétől kezdve, de inkább tűnik véletlenszerűnek, mint tudatosnak. Ráadásul ezt is olvastuk már. Persze a posztmodern szerint már nem létezik meg nem írt történet, de az igencsak viseltes alaphelyzetet nem sok minden menti meg. A történet halad, epizódok sorát kapjuk, jobbakat és rosszabbakat, tisztafejű vívódást és hagymázas képzelgést.